A Látóképi csárda különleges történelmi nimbuszát és mostani nagy forgalmát adó erejét többek között éppen a „csárda jelleg” és annak történelmi múltja, s a historikus karakter megőrzésének és ápolásának ereje biztosítja. A csárdák a XVIII.-XIX. századi Magyarország igen jellegzetes, elsősorban alföldi épületei voltak, s a legjelentősebb városhelyekre vezető utak mellett egynapi-félnapi járására helyezkedtek el.
Történelmi tényvalóság, hogy a török hódoltság megszűnése után kezdtek el feltűnni nagy számmal az Alföldön a pusztai csárdák. Ennek fő oka az volt, hogy a török hódoltság során tömegesen elpusztult falvak után maradt nagy üres tereken, az egymástól bizony igen távol eső mezővárosok világában a vendégfogadók nélkülözhetetlenek voltak a nagy számban meglévő és igen összetett társadalmi képet mutató utas emberek, ún. „egy úton haladók”, no és persze a vásározó kereskedők számára. A csárda volt ebben a korban „a Puszta hírközpontja”, a találkozó hely, ahol a közelgő jószágszámlálásról értesülhettek többek között a korabeli pásztorok. Természetesen az információért cserébe a bérlő olcsóbb húshoz jutott.
Az ún. Látóképi, – vagy régi nevén Fegyverneki csárda – ennek a korszaknak a szülötte, s 1731-ben épült a mátai és az újvárosi országút elágazásánál, mégpedig név szerint Kiss Gáspár és Szőke János tőzsérek vállalkozása által. A keletkezéstörténethez fontos adat, hogy Debrecen Város elöljárósága 1731-ben a pesti, váradi és szatmári országutak mentén 3 pusztai csapszék építését engedélyezte. A tiszafüredi és az újvárosi utak elágazásánál a fent említett Kiss Gáspár és Szőke János marhakereskedők ekkor építették fel befektetésként a vendégfogadót.
A tőzsérek vállalták az italmérő ház és pincéjének megépítését, amelynek alacsony bérdíja 3 évre szólt. A bérlők elfogadták, hogy néhány év múlva a fogadó a város tulajdonába kerüljön és azt, hogy bort, égettbort és pálinkát kizárólag a város szeszraktárából szerezhetnek be. Cserébe Debrecen az építkezéshez telket és szerfát, a működtetéshez pedig tűzifát és földet adott. Valamint ígéretet tett, hogy a közelben újabb városi csapszéknem épül. (50 év múlva, az újvárosi út menti Macson megépült az Irigyli, Nagyháton pedig a Vinnyó csárda az uradalmak saját hasznára, abban azonban Debrecennek beleszólása nem volt.
Az országúton megnövekedett forgalomhoz alkalmazkodva a ház többször átalakult, az 1816-ban megtervezett bővítés az akkor már „L” alakú épületet „U” elrendezésűvé alakította át. Ma is ilyen. Az 1816-ra datált ún. „bővítési terv” is az épület kapcsán tehát a szűknek bizonyult épületet alápincézett épületszárnnyal kívánja kiegészíteni. Az épület alaprajza „U” elrendezést mutat, amely az oszlopos-tornácos „L” alakú főszárny, fedett pincelejárattal történő kialakításából adódik. A főszárny tengelyében egy szabad tűzhelyes pitvar, balra az árendátor (bérlő) lakószobája, jobbra pedig a „Bor ivó ház”, azaz kocsma található. Az ivóhoz még „Bor mérő szék”, azaz söntés kapcsolódott, valamint az árendátor belső kamrája is, ahonnan pedig a borospincébe lehetett lejutni. Az épület eredeti karakterét ma is megőrző erőssége, hogy mind a bővítés új részei és a kamrát megosztó fal is megvannak még mind a mai napig. Az épület XX. századi jellegét és arculatát a mának megőrző fotókat Ecsedi Istvánnak köszönhetjük és 1930-ból, a múlt század elejéről származnak. Ezeken a képeken még nagyon jól látható az 1987-es, helyreállítás előtti állapot.
A még fellelhető tulajdonosi törzskönyvek részletes leírást adnak a XX. század 1. felében a Debrecen szabad és királyi város tulajdonában lévő Látóképi csárdáról és a hozzá tartozó földről. Miszerint a csárda Ondód település Péterfia nevű dűlőjében, a balmazújvárosi és a tiszafüredi műutak elágazásában, a füzesabonyi vasútvonal „Látókép” megállójában található. A városi birtokot a macsi uradalom, Steinfeld Mihály földjei vették körül, a határokat árkok, fasorok, mezsgyék és „DV” feliratú határkövek jelölték. A város az épületekből, udvarból, kertből és szántókból álló, közel 52 katasztrális holdnyi ingatlanát bérbeadással hasznosította.
A tanyatelken több épületet írtak le:
egy meszelt falú vendégfogadót, gerendás deszkamennyezettel. Benne 13 helyiséget, 334 m2-en: 2 pitvart, 1 konyhát, 1 nagy ivószobát Fésűs Lajos bérlő által készíttetett boglyakemencével és fal melletti vályog ülőpadkákkal, valamint 3 deszkapadozatos lakószobát, 2 kamrát, 1 bormérő helyiséget (amit a nagy ivóból kerítettek le zöldre mázolt fenyőléccel és deszkával), 1 kármentőt, 1 fáskamrát és 1 pincét is a fogadó épületének É-i szárnya alatt.
K-i és D-i oldalán nyitott tornác húzódott végig, a K-i oldaliban vályogból rakott padkákkal. Az épület külső végében, féltető alatt kétüléses árnyékszék állt. A vendégfogadó előtt félkörívben léc, míg mögötte deszkakerítés futott végig.
A cselédház és az istálló 1912-ben Nagy Árpád bérlő megrendelésére épült. A telek É-i szélén húzódott a 23x8,5méteres tégla-és vályogfalú épület. A ló-és marhaistálló mellett 2 cselédszobát és 2 konyhát foglalt magában. Ezt, a bérlet leteltével, azaz 1916-ban 6425 koronáért vásárolta meg a város. A csárdatelken még volt egy nádfedeles, gerendavázas disznóól is. Az egykori jégverem, az U alakú ház Ny-i ölelésében helyezkedett el. A 4 méter mély pincegödröt gerendából ácsolt, nádtetejű házikó fedte. A 26, 5X14, 3 méteres szekérállás zsindelyfedéses, padlás nélküli téglaépület volt. K-i és Ny-i végébe 4, 6 méteres szekérnyílást vágtak. A hosszú falak mentén álltak a jászlak és a csárdás lovai számára lerekesztett istálló. Az omladozó falú, elkorhadt zsindelyű szekérállás felújításával nem terhelték a bérlőket. De a város, mint tulajdonos sem végeztette el ezeket a munkákat. A bérlőváltások során felvett leltárakból pedig egyszer csak eltűnt…A csárda előtt öreg, téglával rakott, 5 méter átmérőjű csordakút állt. Ezt 1928-ban betemették. Az új kút 2, 4 méter átmérőjű volt, és a víz 8, 8 méter mélységben várta a csebret, s később szivattyút telepítettek rá. A vizét csak az állatok itatására használták, az emberek számára ugyanis nem volt élvezhető. A csárdát az Alföld-fásítási törvény megszületéséig, azaz 1923-ig akác-és eperfa csoport övezte, később erdőcske és barack, dió, cseresznye, szilva, alma alkotta gyümölcsöskert. 1926-ban az országút mellől 70 db akácfát kivágtak a balmazújvárosi villanyvezeték kiépítése miatt. A csárda története iránt érdeklődők egy,- Gencsi Zoltán által összeállított-, s a csárda előtt elhelyezett, s a szöveget hiteles illusztrációval gazdagító tájékoztató tábla tanulmányozásával – a kellemes étkezés után, indulás előtt – sok érdekes adatot megtudhatnak a csárdáról.
A híres-neves, történelmi nimbuszát ma is hitelesen őrző és nívósan képviselő vendéglátó hely jelenlegi tulajdonosa a LIZA INVESZT KFT., de évtizedek óta a vendéglátásban elismert és tapasztalt Teleki László bérli és vezeti 288 évesen is eredeti nívójával és funkciójában üzemelő, csárda jellegű vendéglátó egységet. Amely historikus csárdaként Debrecen és Hajdú-Bihar megye pozitív turisztikai és kultúrtörténeti megítéléséhez is hozzájárul mind hazai, mind nemzetközi szinten az évtizedek óta ide járó régi, s új vendégek pozitív tapasztalati, elégedettsége által.
Kultúrtörténeti és építéstörténeti jelentősége és értéke okán a csárdát az Országos Műemlék Felügyelőség 1985 augusztusában ún. „városképi jelentőségű építménnyé” nyilvánította. Ennek alapján a belső részletek: eredeti konyha, szabad kémény, vendégszobák, kályhafülkék védettek. A csárdaépület mai állapotot mutató felújítására pedig 1987-ben került sor: a Debreceni ÁFÉSZ, az épület múlt századi tulajdonosa gondos előkészítő munkák után, az eredeti térelosztások és kialakulások rendszerét rekonstruálva rekonstruálta az épületet.
